Az anyagi jog és az eljárásjog dogmatikai elkülönítése nagy múltra tekint vissza a jogtörténetben. Már az ókori rómaiaknál megfigyelhető volt, hogy a jog szolgáltatása kettősséget mutatott abból a szempontból, hogy a vitás kérdések eldöntésének folyamata legalább olyan aprólékosan ki volt munkálva, mint maguk az egzakt szabályok, melyek az igazságukat kereső felek számára nyújtottak jogalapot. Az elkülönítés a jogszolgáltatás fejlődésével egyre erősödött. Azt mondhatjuk, hogy az anyagi jog a jogalanyok jogait és kötelezettségeit (normákat) meghatározó szabályok összessége, amelyek érvényesítésére az eljárási jog szolgál. Magyarországon az 1952. évi III. törvény (Pp.) tartalmazza a polgári eljárásjog alapvető szabályanyagát.
A fenti definícióból kiindulva elmondható, hogy az eljárásjogok célja precízen, a jogbiztonság elvének megfelelően leszabályozni azt a folyamatot, melyben az igazságszolgáltatáshoz forduló fél vagy felek anyagi jogaiknak kívánnak érvényt szerezni. Az eljárásjogokat csoportosíthatjuk több szempont alapján. A három legnagyobb terület a polgári eljárásjog, a büntető eljárásjog (szűkebb értelemben vett igazságszolgáltatás) és a közigazgatási eljárásra vonatkozó szabályok összessége. Az elkülönítés alapja az eljárásokkal érintett anyagi jogok speciális jellege. Alapvetően más szabályokat kell érvényre juttatni egy – a felek egyenjogúságán és autonómiáján alapuló – polgári eljárásban, mint az állami büntetőhatalom feltétlen és legális eszközét megtestesítő büntető eljárásban. A polgári eljárás túllép a polgári igazságszolgáltatáson, a polgári perek mellett léteznek polgári nem peres eljárások is, s ezek már nem az igazságszolgáltatás körébe tartoznak. Így tehát a polgári eljárást peres és nem peres eljárásokra szokták osztani. A peres eljárások két nagy csoportja a vagyonjogi peres eljárások (mely elnevezése ellenére nem csupán a vagyonjoggal kapcsolatos pereket foglalja magában) és a különleges perek (pl. apasági per). A nem peres eljárások száma igen nagy, három nagy csoportjuk a személyiséggel összefüggő, a vagyoni jellegű és az egyéb nem peres eljárások.
A polgári eljárás alanyai a bíróságok, illetve a felek és más perbeli alanyok (tanú, beavatkozó, szakértő, stb.).
A polgári peres eljárás szakaszai:
1. Eljárás megindítása
2. Elsőfokú eljárás
(3) Fellebbezés - másodfokú eljárás
(4) Felülvizsgálati szakasz
5. Végrehajtási szakasz
A fellebbezési szakasz és a felülvizsgálati szakasz esetleges, a végrehajtási szakasz pedig akkor következik be, ha megszületik a jogerős ítélet.
Gyakran találkozunk azokkal a kifejezésekkel, hogy az ítélet jogerős, illetve nem jogerős. Mit is jelent ez valójában? Az ítélet jogereje azt jelenti, hogy a döntés ettől a pillanattól úgy tekinthető a peres felek viszonylatában, mintha jogszabály lenne. Ettől kezdve csupán kivételes esetben van lehetőség a már eldöntött ügy újratárgyalására, felülvizsgálatára. A jogerőre emelkedés többféleképpen bekövetkezhet. A legegyszerűbb eset, amikor a felek elégedettek a bíróság döntésével, nem nyújtanak be fellebbezést a rendelkezésre álló határidő alatt, illetve előre lemondanak arról a mihamarabbi végrehajtás érdekében. Jogerőssé válik az ítélet akkor is, ha nincs helye fellebbezésnek. A jogerős ítélet végrehajtható, kikényszeríthető az állami kényszereszközök igénybevételével is.
A polgári eljárás megértéséhez létfontosságú azoknak az alapelveknek az ismerete, melyek az egész rendszert áthatják és melyek egyfajta irányjelzőként szolgálhatnak a szabálytömegben tévelygő jogkereső egyén számára. Ezek az alapelvek:
- A rendelkezési elv (vagyis a per urai a felek, alanyi jogaik felett ők rendelkeznek, a bíró többnyire kötve van a felek által előterjesztett kérelmekhez és nyilatkozatokhoz)
- A kérelemre történő eljárás elve (az eljárás főszabály szerint az igen pontosan meghatározott tartalmi kritériumoknak megfelelő keresetlevél benyújtásával indul, kivétel ez alól, amikor a jogi képviselő nélkül eljáró fél a bíróságon jegyzőkönyvbe mondhatja a kereseti kérelmét)
- A peranyag szolgáltatás elve (a bíróság kötve van azokhoz a dokumentumokhoz, bizonyítékokhoz, melyeket a felek a saját igényük alátámasztására rendelkezésre bocsátanak).
- A kétoldalú meghallgatás elve (latinul audiatur et altera pars, az egyik legősibb eljárásjogi alapelv, a bíróság kivételektől eltekintve nem dönthet mindkét fél meghallgatása nélkül)
- A jogérvényesítés segítésének elve (idesorolható a bíróság kitanítási kötelezettsége, a költségkedvezmények)
- A jóhiszemű eljárás elve
A polgári eljárásokban bíróságok járnak el, melyek joghatósága, hatásköre és illetékessége szabja meg a tárgyalás helyét, az alkalmazandó jogszabályokat.
A hatáskör azt határozza meg, hogy a bírósági hierarchia adott szintjén eljáró bíróság az adott ügyben jogosult-e eljárni, az illetékesség pedig azt dönti el, hogy a hatáskörrel rendelkező bíróságok közül melyik lesz az, amelyik a konkrét ügyben eljárhat.
A magyar polgári eljárásjog rendkívül összefüggő, számtalan garanciális szabállyal és biztosítékkal átszőtt koherens rendszer. Célja és egyben lényege, hogy érvényre juttassa az anyagi jog által képviselt, a társadalom mindenkori értékrendjét tükröző rendet. Fontos azonban megjegyezni, hogy az igazság – mint szükségszerűen szubjektív jelenség – feltárása nem feladata a bíróságnak, így az eljárásjognak sem. Ez a célkitűzés közel ötven évig szerepelt a perrendtartás szövegében, egészen 1999-ig. Egy laikus számára az a tény, hogy a jogszolgáltatás rendszerét és módját meghatározó törvény még csak utalást sem tesz az igazság kiderítésére, mint minden jogkereső ideális igényére, azt jelentheti, hogy talán a legfontosabb érték szorult háttérbe. Ez azonban nem igaz. A jogviták pártatlan, tisztességes eljárásban történő eldöntése váltotta fel az igazság kiderítésének kötelezettségét. Ezzel a bíróság mentesült egy olyan elvárástól, amely szinte a lehetetlent követelt, hiszen ahány fél, annyiféle igazság, az egyetlen igazság kutatása pedig a filozófia és a vallás képlékeny talajára vezet.